A magányról

Van úgy, hogy az ember

Vágyik a magányra.

Félre vonul akkor,

Egy csendes szobába.

Behúzza az ajtót,

Nem kell neki semmi,

Mert egy kis időre

Csendben akar lenni.

Végig gondolja ő,

Hogy élete milyen,

Persze az is lehet,

Hogy csak éppen pihen.

De amikor később,

Kilép az utcára,

Bizakodva tekint

A zajos világba.

Szerencsés ember ő,

Legyőzi a magányt.

Nem roskad magába,

Megőrzi nyugalmát.

Nem mindenki tudja

Ezt így elviselni-

Borús esős reggel

Egymagában kelni.

Kinéz az ablakon,

Semmihez sincs kedve.

Borzasztóan hat rá

A kis szoba csendje.

Ne csináld ezt Ember!

Mert nincs ez így rendben!

Kapcsold be a rádiót,

Nem leszel így csendben.

Lépj ki a szobából,

Szembe jön egy szomszéd-

Kívánj egy szép napot,

Egy, két jó szót mondj még.

Menj ki az utcára,

Ott zajlik az élet.

Vegyülj a tömegbe-

Láss mindenben szépet.

A postás, ha meglát,

Hangosan rád köszön.

A fűszeres kislány,

Kedvesen üdvözöl.

Menj el a ligetbe

Ezen a szép napon.

Ott ül egy jóbarát,

Egy magányos padon.

Szeresd a virágot,

Fán fészkelő gerlét,

Csicsergő madarat

És az erdő csendjét.

Ha templomhoz értél,

Térj be egy imára-

Mert kit Isten szeret,

Nem hagyja magára.

Szeress minden embert,

Mondom végezetül.

Ha betartod mind ezt,

Nem leszel egyedül.