A kripta
Megyek a kriptához,
Nincs egy árva lélek -
Léptem halkan kopog,
Lassan odaérek.
Megállok előtte,
Az ajtóval szemben -
Részvét és tisztelet
Kavarodik bennem.
Az, aki itt nyugszik,
Itt állt ahol állok.
Reá emlékezve,
Most magamba szállok.
Emlékek törnek rám,
Hogy tudott nevetni,
Tudott vigasztalni,
Őszintén szeretni.
Csikorog az ajtó,
Azt teszi a zár is,
Olajozatlanul,
Nyílik ki ő máris.
Belépek az ajtón,
Emlék foszlik széjjel.
Ott ahol most állok -
Nincs nappal csak éjjel.
Hideg itt a napfény,
Ami beszivárog -
Nem mozdul itt semmi,
Nem nyílnak virágok.
Minden olyan rideg,
De azért nem félek.
Most már nagyon fázom,
Azt jelenti: élek.
|