A sellőlány

Háborgó tengerben,

Vihar közepette-

Született egy kis lény

Pikkelyes volt teste.

Hullámok ringatták,

Tenger volt a dajka.

Senki nem kérdezte:

Ki az anyja, apja?

Halakkal cicázott,

Delfinekkel játszott-

A kis sellőleány

Oly boldognak látszott.

Boldogan lubickolt,

Úgy élt, mint a halak.

Szabad volt és vidám,

Nincsenek rá szavak.

Nem tudott ő semmit

Erről a világról-

Nem hallott még soha,

Földi boldogságról.

A kéklő nagy vizet

Végtelennek látta-

Vízen kívül nincs más,

Nem is volt más vágya.

Pedig a víz véges,

Saját partját mossa.

Sellő szabadságát

Vízpart korlátozta.

De, ő ezt nem tudta-

Nem látott még partot.

Nem ismert zöld mezőt,

Sem emberi arcot.

Önfeledten dalolt,

Hangja szállt az égig-

Tenger morajlása

Kísérte őt végig.

Gyönyörű, szép hangját

Csodálta a tenger.

Ilyen szép dallamot,

Nem hallott az ember.

Dallam foszlányait,

Felkapta a szellő.

Torkaszakadtából,

Dalolt a kis sellő.

Hallotta a parton

Sok fürdőző ember-

Nyílván azt gondolták,

Morajlik a tenger.

Amikor egy szép nap,

Az ég is kiderült-

Lubickolás közben

Partközelbe került.

Mit láttak szemei?

A fürdőzők hadát,

Amint a tengerben

Hűsítette magát.

Meglátott egy fiút,

Nyomban megszerette.

Érző szívet takart

Halpikkelyes teste.

Később az a fiú

Egy más lányba karolt-

Miközben sétáltak,

Hevesen udvarolt.

A sellő könnyeit

Elnyelte a tenger-

Eltűnt a habok közt

Pirosra sírt szemmel.

Nem tért vissza soha,

Nem vágyott a partra.

Más világ az övé,

Ami fogva tartja.

Találtam egy kagylót,

Mikor arra jártam-

Fülemhez emeltem,

Üzenetet vártam.

Üzent is a sellő-

Hangja úgy meglepett.

Én voltam a fiú,

Akit megszeretett.