Apám hegedűje
Néma a hegedű,
Tokjába van zárva-
Nem veszi ki senki,
Azért olyan árva.
Kedvenc hangszere volt
Egykor az Apámnak,
Ha kezébe vette
Messze szállt a bánat.
Jókedvre derített,
Ha vidámat játszott-
Felderült az arca
És boldognak látszott.
Ha szomorú nótát
Húzott a vonója-
Úgy sírt a hegedű,
Mintha csak zokogna.
Egy szomorú napon,
Édesapám elment-
Csend honolt a házban,
Muzsikaszó helyett.
Itt maradt a hangszer
És a sok-sok emlék-
Hegedűszó nélkül
Telnek el az esték.
Néma a hegedű,
Nem is sír már többet-
Csak az én szememből
Peregnek a könnyek.
Ez a hangszer sorsa,
Mikor árva marad-
Tokja is megkopik,
Mert az idő szalad.
Néhanapján azért
A kezembe veszem-
Lágyan simogatom
És megtörölgetem.
Nem kell, hogy zenéljen,
Elég, hogyha látom.
Emléknek maradt itt,
Az én jó Apámtól.
|