A kunyhólakó
Lombhullató erdő szélen,
Élt egy ember, nagyon régen.
Nem volt fényes palotája,
Egy kis kunyhó volt a háza.
Boldogan élt ez az ember,
Madárfüttyre ébredt reggel-
És amikor kedve támadt,
Válaszolt is a madárnak.
Látta, hogy a cserjék nőnek,
Közel jöttek már az őzek.
Visszhangzott a madár kórus.
Táncot járt a fürge mókus.
Mind ezt jókedvében tette,
Virágra szállt a kis lepke.
Nem volt magányos az ember,
Ezt látta ő minden reggel.
Egész nyáron rőzsét gyűjtött,
Hideg télben azzal fűtött.
Néha rámordult a medve,
Amikor a málnát szedte
Talán barátságból tette,
Mert az embert jól ismerte
Egyszerre több sertést tartott,
Gyűjtött nekik jó sok makkot.
Volt, amikor rókát fogott,
Mert a ravasz tyúkot lopott.
Ha ideje megengedte,
A kis kunyhót rendbe tette.
Javítgatta ,szépítgette
Kívül,belül lefestette.
Így teltek a napok ,évek-
De ezek már csak emlékek.
Elköltözött más világba,
Csend borult a kicsi házra.
A gaz most már mindent benő,
Roskadozik a kis tető.
Rá szomorú napok várnak,
Nincs gazdája a kis háznak.
|