Sírnak a fenyők
Nem zúg már a fenyves,
Kivágták a fákat,
Csupasz hegyoldalban
A szél vadul vágtat.
Nincs mi útját állja,
Hova lett az erdő?
Sűrű könnyet hullat
Az égen a felhő.
Amikor ott jártam,
Elbűvölte szemem.
Büszkén állt a fenyves
Ott, a büszke hegyen.
Évszázadok során
Ő sok mindent látott,
Látta megváltozni
Ezt a nagy világot.
Beszélni nem tudott,
Csak suttogott csendben,
Rejtelmes hangjával
Lenyűgözött engem.
Sok mindent látott ő,
Amit könyv nem tanít,
Látta elsuhanni
Emberek vágyait.
Elmúltak századok,
Jöttek új emberek,
Épültek városok,
Csörögtek fegyverek.
A halandó ember
Részleteket látott,
De a fenyves erdő
Végig büszkén állt ott.
Arról suttogott ő,
Amit régen látott,
Látta romba dőlni
Többször a világot.
Miután romba dőlt,
Épített az ember,
Új idők hajnalán
Új építő kedvvel.
Erről is suttogott
A vén fenyves erdő,
Hangját felém hozta
A langyos, lágy szellő.
De most már nem hallom
Suttogni a szelet,
Láncfűrész rázza meg
A haldokló hegyet.
Nincs már fenyves erdő,
Kivágták a fákat.
Helyenként még látok
Letört fenyőágat.
Most már a fenyvesek
Sajnos elég ritkák,
Elviszik magukkal
A századok titkát.
|