Pihen a lant

Leteszem a lantot, pengettem eleget,

Csalogattam tavaszt, űztem a felleget.

Csodáltam a szépet, a felhőtlen eget,

Megénekeltem a gyönyörű kék szemet.

Versenyt énekeltem a dalos madárral,

Együtt szomorkodtam a magányos fával.

Írtam a fenyőről, az imádott fámról,

Illatos erdőket álmaimban látom.

Verset írtam mikor zúgtak a harangok,

Templomba siettek kicsinyek és nagyok.

Szóltam a sziklához, égbe nyúló hegyhez,

Anyához, apához, ártatlan gyermekhez.

Írtam Kedvesemnek, kis szülőfalumnak,

Faluszélén álló vén, magányos kútnak.

Leírtam még azt is, hogy egy lányra vártam,

Nagyon boldog voltam mikor rátaláltam.

Írtam iskolámról, csengő hangját vártam.

Gondolatban sokszor iskolába jártam.

Szóltam emberekről, változó világról,

Daloltam hősökről, szeretett Hazámról.

Leteszem a lantot, amit úgy szerettem,

Sokszor úgy éreztem, hogy már költő lettem.